GYÜLÖLET
Éfél felé járunk,
De mégis meleg van.
Izzadunk, de mégis várunk.
Keressük, ki becsapott minket.
És elvette az ép eszünket.
Keressük, ki tönkretette életünk.
Kinek kimondtuk: szeretünk.
Ki megölte szívünket, lelkünket.
Kit kívánunk a pokol tüzére.
Keressük, ki most is figyel minket.
És várja, mikor lehet végre
Szabad út hazáig.
Hozzám, és a szívemig.
Vár, mint vad az éjjel,
Hogy zsákmány nélkül ne térjen,
Haza a kölykeihez,
Kölykeihez, gyermekeihez.
Várja, hogy fáradjunk ki.
Hogy erőt nyerjen, mint mindig.
De mi erősek vagyunk!
Nem megyünk el.
Várunk az éj sötétjében.
Keresünk, kutatunk, hogy megtaláljuk,
Azt ki minden átkot,
Ki minden átkot, szép reményt
Porá zúz az éj kövén.
Ki éjnek felében is erősen figyel,
Ki mindig lesi, kit kapjon el.
Elmondom, hogy ki ő, de hallgassátok,
Hogy engem, hogy elragadott:
Reggel körül nézelődök,
Sehol egy lélek, sehol egy ismerős.
Egyszer csak megjelen,
És mindent elfelejtek.
Rohanok utána, mint a szélvész.
Szaladok, míg lábam bírja, de végig
Követem, és követem, csak a szívemért
De mégis megvárom, míg megáll.
És én is állok ott tétován.
Farkasszemet nézünk, de mégis ő
Győz le, és itt a pihenő.
Elmegyek, de szomorú,
Hogy nem győztem le, és most várhatok.
Míg az éj leple meg nem jelenik:
És az álomvilágba elröpít.
De nem! Ottsem hagy békén!
Így virrasztok, éjjel kinn.
De már 6-t üt az óra.
És bemegyek virradóra.
Fáradt szívem most sem hagy.
Az után kutat,
Ki elvette minden épségét,
És vele együtt szépségét.
Mindig erről álmodtam,
De sosem láttam benne rosszat.
Mi most felülkerekedett,
És ezért állok idebenn
Olyan tétován, mint azelőtt
De már a düh az mi bennem megnőtt.
Semmi szánalom, semmi kegyelem,
Csak az erős, érzelem.
Mi most porá akar zúzni,
Mint te a szívemet esténként.
Álmaim már rémálmok,
És ezt egyedül neked köszönhetem:
Neked:
Szerelem.
|